Hosszabb szünet után ismét egy karakter, amelynek sikerült elnyernie a szimpátiámat:

Kanako Sumiyoshi

Nem gondoltam volna, hogy én valaha is Nyan Koi!-t fogok nézni, mivel már maga a mű címe is elrettentő. De mit tegyen az ember ha per pillanat kifogyott az általa nézni kívánt, minőségi mércéjét megütő cuccokból, és az unalom plusz a “valamit mégis csak nézni kéne” érzés együtthatójaként mégis csak letölt és belekezd valami olyasmibe, amitől abszolút nem vár semmit? NAGYON ritka esetben így születik a kellemes meglepetés.

Így jártam most én, és utólag bizony nem bánom, hogy beadtam a derekam, mert végül is nem bántam meg. Általában ódzkodom az ilyen ecchi-hárem hülyeségektől, mivel a többség abszolút nem ad semmit a pantyshot-dömpingen és az agyfaszt okozó karaktereken, meg az ezekhez kellék [ 😥 ] story-n kívül. Oké, ha nyers mivoltában nézzük, ez se szolgál többel, mivel ugyanezek a marhaságok szerepelnek itt is, mint az összes többi tucat-ecchiben, de valami varázslatos módon számomra mégis élvezhetőre sikerült. Talán köszönhető ez annak, hogy a karaktereket azért csak sikerült olyan arányban eltalálni, amitől még nem feltétlenül baszódik ki instant a biztosíték az ember agyában, de nem is alszik el tőle. Kevés kivételtől eltekintve egyszerűen jól lett eltalálva az az arány, amitől “szórakoztató skálán” jó helyezést érdemelnek. Ha meg már slice of life-ről van szó, melynek ugyebár a jól összerakott szereplőgárda lenne az elengedhetetlen alapja (mert ugye a story az csak egy mellékes dolog ebben a kategóriában), azt kell mondanom kivételesen kellemeset csalódtam, mert jelen esetben ez sikerült, és értékesnek bizonyult ez a 12 résznyi könnyű kikapcsolódás, melyhez javarészt a feljebb említett karakter, plusz az ő, és a főszereplő viszonya elég sokat hozzádobott.

Kanako első feltűnésekor még csak nem is sejtettem, hogy miféle szerepet fog kapni az animeben, és simán benyeltem, hogy ő lesz a tipikus “idegesítő agresszív ribanc, aki amúgy jól is kinézhetne”, mely időről időre feltűnik a hasonlóan jól szituált barátnéival, hogy jól keresztbe tegyen főhősünknek. Ugye csak elég ránézni az elején, már eleve süt a csillámpóni terror arról a fejről. Plusz fun fact, hogy ez a, mint utólag megmagyarázott “manba” stílus japánban valóban létezik, amely a beguglizása után újabb öt perc röhögőgörcsöt eredményezett, még rátéve egy lapáttal arra a sokkra amit alapból okozott. Mondjuk egy Kiss,vagy Dimmu Borgir koncerten megnézném a reakciókat, mikor egy rakás emígyen eldeformált biatch, úgy tök véletlenül betipeg a tömegbe : D

Mindenesetre fura és érdekes volt egyben, hogy ilyesmi is feltűnt és témává vált, habár csak egy röpke ideig, de ez pont elég volt arra, hogy felkeltse a további figyelmemet a karakter felé, aki egy kis baleset, és emocionális ráhatás által, előnyére gyorsan levedlette a kilós vakolatot, és átkonvertálódott egy külsőre jóval tolerálhatóbb formába, ámbár közvetlen, magáért kiálló egyénisége ugyanúgy megmaradt, amitől szerethetővé vált, holott a para még mindig megvolt arra, hogy átmegy (általam nagyon nem kultivált) tsundere-be, ami hálistennek nem történt meg, mivel mint kiderült, a csaj már eleve tisztában volt saját magával. Egyedüli sajnálatom tárgya, hogy sajnos így belecsöppent ő is abba a szokásosan unreal szerelmi sokszögbe, amelynek véleményem, és reményeim szerint, magasan ő kellene, hogy legyen az egyedüli winner-je, eltekintve attól, hogy a “gyerekkori barát” kategóriát képviseli. De szintén mily meglepő módon a fősz. ilyen tekintetben teljesen faszkalap hozzá, hogy bármit is észre vegyen abból, hogy máshonnan is fúj a szél, ennek ellenére kivételesen bírtam az ő karakterét is. Ergo a drukk felőlem egyértelműen ennek a párosnak szól. A többi meg oldja meg : D